A tápanyagellátásról általában
Mind
a szabadföldi, mind a növényházi dísznövénytermesztés igen intenzív,
nagy értéket előállító tevékenység, amelynek sikeressége döntően függ a
tápanyagellátástól. Eredményes megvalósításához ismernünk kell az
alkalmazott termesztőközegek tulajdonságait, a növény speciális igényét,
a rendelkezésünkre álló tápanyagforrások felhasználási lehetőségeit,
valamint mindezek kölcsönhatásait.
A növények a szükséges
tápelemeket vízben oldott szervetlen sók formájában képesek felvenni. A
tápanyagok adagolásánál azonban figyelembe kell venni az egyes
növényfajok (esetleg fajták) sótűrő képességét.
□
Sótűrő képességük szempontjából három csoportba osztjuk a dísznövényeket.
Az első csoportba az alacsony koncentrációjú tápanyag-utánpótlást igénylők tartoznak. Számukra a 0,05–0,1%-os töménységű tápoldat a megfelelő (
Adiantum fajok,
Erica gracilis, Anthurium × cultorum, Vriesea, Cattleya, Dendrobium és
Primula fajok,
Asparagus setaceus stb.).
A második csoport fajai 0,1–0,2% körüli sókoncentrációt igényelnek (
Aechmea fasciata, Freesia, Gerbera jamesonii, Cyclamen persicum, Rosa stb.).
A harmadik csoportba tartozók a 0,2–0,4% közötti sókoncentrációjú tápanyag-utánpótlást is tűrik (
Dianthus caryophyllus, Dendranthema × grandiflorum, Asparagus densiflorus, Phoenix fajok stb.).
Az
egyes csoportok számadatai közötti átfedés a növények széles
tűrőképességére utal, illetve az adott fajon belül az egyes fajták
tűrőképessége is nagyon eltérő lehet. Egy faj ilyen irányú igényét azért
sem lehet egyetlen értékkel meghatározni, mert az a növény fejlődési
állapotától függően változhat.
A fő növekedési időszakban az
igény rövid ideig nagyobb lehet, mint amennyit általánosságban
megállapítottunk, de ez a koncentráció a szakasz lezárulása után már
káros lehet. Az üveg és a fólia alatti dísznövénytermesztésben a szerves
trágyák jelentősége csökkent. A szerves trágyák közül az érett
marhatrágyaföld a legjobb. Beszerzése azonban egyre nehezebb, helyette a
különböző műtrágyák alkalmazása vált általánossá. Kiválasztásuknál a
növények pH-igénye meghatározó tényező, elsősorban a savas kémhatást
kialakító műtrágyákat részesítik előnyben.
□
Talajigényük szerint a termesztett dísznövények három alapvető csoportba sorolhatók.
1.
Alacsony pH-értékű (5,5), nagy szervesanyag-tartalmú (kb. 55%), laza
konzisztenciájú, jó szerkezetállandóságú, közepes
tápanyag-koncentrációjú és viszonylag nagy nitrogénarányú közeget
igénylő dísznövények:
Anthurium, Azalea fajok, broméliák,
Erica fajok,
Hydrangea macrophylla fajták (főleg a színesek), begóniák, páfrányfélék,
Sinningia, Asparagus setaceus.
Hasonló tulajdonságú, de sokkal levegősebb és tartósabb szerkezetű
közeget igényelnek az egyes talajlakó orchideák. Ezek földkeverékében
nagy jelentősége van a darabos fakéregnek és egyéb talajlazító
anyagoknak.
2. Közepesen savanyú, 6,0–6,5 pH-értékű, laza
állományú, kb. 30% szerves anyagot tartalmazó és 2–3 ezrelékes
tápanyag-koncentrációjú közeget igénylő dísznövények. A tápanyagarányon
belül fontos a nagy nitrogéntartalom, a jó szerkezetállandóság és
pufferképesség.
Ebbe a csoportba tartozik a levéldísznövények jelentős része: az
Aglaonema, az
Araucaria, a
Cordyline, a
Cissus, a
Codiaeum, a
Dieffenbachia, a
Dracaena, a
Ficus, a
Hedera, a
Monstera, a
Philodendron és az
Epipremnum nemzetségek fajai, a pálmák fiatal korukban stb. A cserepes virágos dísznövények közül ilyenek a
Cyclamen, a
Fuchsia és a
Kalanchoë fajok, az
Euphorbia pulcherrima, a
Primula, a
Senecio és a
Saintpaulia fajok, ill. fajták, a kaktuszfélék stb.
3.
Semleges, vagy enyhén lúgos, 6,8–7,2 pH-értékű, kötöttebb jellegű,
kisebb szervesanyag-arányú (10–12%), jó szerkezetállandóságú, 5–6
ezrelék tápanyagtartalmú (nagy foszfor- és káliumarányú) talajt igénylő
dísznövények.
Ebbe a csoportba viszonylag kevés cserepes kultúra tartozik, viszont a legfontosabb álló kultúrákat ide sorolhatjuk. Ezek a
Dendranthema × grandiflorum, a
Pelargonium × hortorum, a
P. peltatum, valamint a pálmák (2 éves kortól), a rózsa és a szegfű stb.
A közegekkel szemben támasztott alapkövetelmények
A
gyökérzet optimális működéséhez olyan közegre van szükség, amelynek
fizikai és kémiai tulajdonságai egyaránt kedvezőek. A jó közeg tartós
szerkezetű, semleges kémhatású, egyenletes minőségű, szennyeződésektől,
patogén szervezetektől mentes, egyszerűen kezelhető, nem lép reakcióba a
tápoldat komponenseivel és környezetbarát módon megsemmisíthető.
A fizikai tulajdonságok
közül a legfontosabb:
- a tartós szerkezet, ami vízzel telített állapotban is elegendő levegőt juttat a gyökereknek, valamint
- a jó vízmegkötő és -leadó képesség.
A kémiai tulajdonságok
közül a legfontosabb:
- a kémhatás (pH),
- az összes sótartalom (%-ban, vagy mS-ben (EC) kifejezve),
- a kiegyenlítőképesség (pufferkapacitás) és
- a tápanyagmegkötő képesség.
A hagyományos földkeveréktől a hidrokultúráig
A hagyományos földkeverékek
A
hagyományos földkeverékek a régi termesztési gyakorlatban egy-egy
növényre, vagy növénycsoportra kialakított speciális közegkeverékek
voltak, lehetőleg helyi anyagok felhasználásával. Ilyen volt a
ciklámen-földkeverék (lombföld alapú), a hortenzia-földkeverék (lápföld
alapú), a gloxínia-földkeverék (fenyőlombföld alapú), a
muskátli-földkeverék (melegágyi föld alapú) stb. Ezek a keverékek ma már
az alapanyag hiánya és a termesztéstechnológia változásai miatt csak
néhány kisüzemben használatosak.
Az egységföldek
A
kertészeti gyakorlatban régóta használatosak az ún. egységföldek. Nagy
előnyük, hogy különböző kultúrák termesztéséhez alkalmazhatók.
Hátrányuk, hogy sohasem elégíthetnek ki minden igényt optimálisan,
hiszen éppen az egységesítés érdekében lemondunk egy-egy növényfaj
speciális igényéről.
Az első standardizált, tőzeg alapú közeget
még az 1930-as években, Angliában hozták forgalomba. Magyarországon
először a Győr–Sopron Megyei Talajerőgazdálkodási Vállalat gyártott
tudományos alapon összeállított egységföldeket Hargitai L. és Nagy B.
kutatásai nyomán, osli tőzeg alapanyagra támaszkodva. A
dísznövénytermesztés számára Florasca néven forgalmazott egységföld
három típusa (A, B, C) máig időtálló. Napjainkban már nálunk is számos
kis- és középvállalat foglalkozik egységföldek előállításával. Több
nemzetközi cég is megjelent termékeivel a magyarországi piacon pl.:
ASB-Grünland, Stender, Fruhstorfer. A többféle fekete tőzegből, rostos
(„fehér”) tőzegből és speciális adalékanyagokból összeállított közegeket
gyárilag feltöltik műtrágyával és kiegészítik mikroelemekkel. Az
alapanyagok minőségétől és arányától függően különböző
szerkezetstabilitású, tápanyag-szolgáltató képességű, gyakran
komposztanyagokkal biológiailag aktivizált, néha már fajtatípus szintre
specializált földkeveréket vásárolhatunk (pl.: a Surfinia-petúnia
földkeveréke). A nagy szervesanyag-tartalomból adódóan vízmegkötő
képességük és a tápelemellátásban betöltött puffer szerepük kiemelkedő.
Jellegüknél fogva kártevőktől és kórokozóktól mentesek. Az üzemek
azonban gazdasági okok miatt gyakran ma is saját maguk állítják össze
földjeiket.
A kemokultúrás termesztés
A kemokultúrás
termesztés a dísznövénytermesztésben az 1960-as évektől kezdett
elterjedni és napjainkra a cserepes kultúráknál általánossá vált.
Lényege, hogy a közeget csupán gyökértartó hordozóanyagnak tekinti, a
talajt pedig valamely más szervesanyag-alapú termékkel, például tőzeggel
vagy fafölddel helyettesíti. Minden, viszonylag stabil szerkezetű közeg
számításba jöhet, amely elegendő pórustérfogattal rendelkezik. Mivel az
alkalmazott alapanyagok csekély tápanyagtartalmúak, ezért a növény
kedvező növekedése érdekében beültetéskor fel kell tölteni tápanyaggal. A
későbbiekben gondoskodni kell ezek folyamatos utánpótlásáról is, ennek
módja a rendszeres tápoldatozás. A kemokultúrás termesztés
tápanyagellátásának optimális alapanyagai a tartós hatású műtrágyák,
amelyek kockázatmentes tápanyag-utánpótlást tesznek lehetővé. Ezek
oldódási sebessége és hasznosulása a hőmérséklet függvénye. Igen nagy
előny a termesztő számára a kemokultúrás közeg sterilitása, amely
jelentősen lecsökkenti az állomány megbetegedésének veszélyét.
A
kemokultúrás termesztést gyakran a felhasznált közeg nevével jelölik
(tőzeg-kultúra, vagy tőzegen való termesztés, kéregföldkultúra stb.)
Közülük
a tőzegkultúra a legelterjedtebb.
Előnye, hogy gyors és jól irányítható, a tőzegben nevelt kész cserepes
áru tömege (súlya) kicsi, ezért szállítása viszonylag olcsó. A
nemzetközi kereskedelemben további előny, hogy a tőzeget a
növény-egészségügyi hatóságok gyakorlatilag kórokozóktól és kártevőktől
mentesnek fogadják el, ezért az ilyen közegű importnövények beléptetése
és forgalomba hozatala sokkal gyorsabb és zökkenőmentesebb, mint a
hagyományos közegekben nevelt „földes” árué.
A hátránya főleg a
felhasználónál jelentkezhet, ha nem veszi tekintetbe a közegből adódó
sajátos nevelési és tartási kívánalmakat. A tőzegen nevelt növények
egyszer kiszárítva nehezen vesznek fel újra vizet, ezért a hiányos vagy
rendszertelen öntözést jobban megsínylik, mint azok, amelyeket
hagyományos földkeverékben neveltek. (Ha mégis kiszáradna a közeg, a
cserepet teljes egészében vízbe kell állítani 1–2 órára, amíg újra
megszívja magát.) A másik gond, hogy a műtrágyákkal feltöltött tőzeg
tápanyagtartalékai néhány hónap alatt kimerülnek. Ha ezután a folyamatos
utánpótlásról nem gondoskodunk, növényeink visszaesnek a fejlődésben,
sárgulnak vagy egyéb hiánytüneteket mutatnak. E két sajátosságra az
értékesítés során (a virágboltban) célszerű a vevő figyelmét felhívni és
ellátni a megfelelő kezelési útmutatásokkal és tápszerekkel.
Talaj nélküli – hidrokultúrás – növénytermesztés
Az
elmúlt évtizedekben a növényházi termesztésben bekövetkezett nagyarányú
költségnövekedés, valamint a kiéleződő konkurenciaharc arra
kényszerítette a termesztőket, hogy egy-egy szűkebb területre
(kultúrára) specializálódjanak. Ez azonban néhány éven belül igen súlyos
növény-egészségügyi problémákhoz vezetett. A monokultúrában termesztett
szegfű és gerbera, illetve a zöldségnövények közül elsősorban az
uborka, paprika, paradicsom esetében a talajlakó kártevők és kórokozók
oly erős mértékben elfertőzték a termesztőberendezések talaját, hogy
lehetetlenné vált a biztonságos termesztés és a hozamok további
növelése. A nehézségeket tovább tetőzték a talaj egyoldalú
kihasználásából adódó allelopátiás jelenségek és az erős sófelhalmozódás
a felső termőrétegben. A talajcsere, a gőzölés a jelentős költségek
miatt, a vegyszeres fertőtlenítés és a nagy adagú öntözővízzel történő
talajátmosás pedig az egyre szigorodó környezetvédelmi előírások miatt
hiúsultak meg. Ugyancsak természetvédelmi okokból egyre szigorodik a
tőzeg alapú termesztőközegek használata.
Mindezek az okok a talajtól teljesen független termesztés, azaz a hidrokultúra terjedését eredményezték.
Hidrokultúrás
termesztés alatt értünk minden olyan talajtól izolált termesztési
módot, ahol a növények tápanyagellátása túlnyomó részben vagy
kizárólagosan tápoldatozásra alapozott, függetlenül a felhasznált
gyökérrögzítő közeg mennyiségétől és minőségétől, valamint a tápoldat
kijuttatásának módjától.
A hidrokultúrás termesztés előnyei a következők:
- független a kedvezőtlen talajadottságoktól (a talaj megmunkálásának, cseréjének, fertőtlenítésének költségei elmaradnak),
- a
közeg mentes a kártevőktől és kórokozóktól. A talaj mint infekcióforrás
megszűnik (egészségesebb növényállomány, kevesebb kiesés),
- hidrokultúrán
megnyújtható a termő, virághozó időszak. Az állomány tovább marad
egészséges, a növények lecserélése (felújítása) lényegesen gyorsabban
lezajlik, mint talajkultúra esetében,
- a
növények egyedi teljesítménye lényegesen megnövekszik (a tápoldat
összetétele a növények pillanatnyi igényének megfelelően bármikor
változtatható, optimális szinten tartható),
- a hidrokultúrás termesztés jól gépesíthető (a munkaerő-szükséglet minimálisra csökken),
- energiatakarékos
(a gyökérrögzítő közeg vagy a tápoldat irányított fűtése révén
lehetséges a növényház léghőmérsékletének csökkentése),
- tápanyag- és víztakarékos,
- környezetbarát (a zárt hidrokultúrás rendszer a legszigorúbb környezetvédelmi előírásokat is kielégíti).
Természetesen
az előbb felsorolt előnyök csak akkor érvényesülnek, ha a rendszert
szakszerűen működtetik. A talajtól elszigetelt termesztés ugyanis csak
elenyésző mértékben tudja a hibás termesztéstechnológiát korrigálni.
Mindehhez nélkülözhetetlen még a fejlett háttéripar jelenléte (speciális
műtrágyák, gépek, mérőműszerek, szervízhálózat stb.), valamint a
termesztő nagy hozzáértése.
A hidrokultúra (hidropónika) története
a múlt századra nyúlik vissza. A kertészeti gyakorlatban a 1930-as
évektől foglalkoznak vele. A módszer nagy lendületet kapott a II.
világháború idején, amikor a csendes-óceáni harcokban az amerikai
hadsereg frisszöldség-ellátását a talajjal gyakorlatilag nem rendelkező
korall-szigeteken hidropónikás termesztéssel oldották meg. Később, az
1960-as évektől elsősorban a cserepes szobanövényeknél alkalmazták a
hidrokultúrát, e növények gyorsított előállítására és később a lakásban
való higiénikus (és „érdekes”) tartására.
Napjainkban a dísznövények hidrokultúráját két nagy területen alkalmazzák:
1. az üzemi termesztésben, a korábban felsorolt előnyök miatt,
2.
a belső téri növénydekorációknál (ideértve a lakást is), az ízléses
megjelenés, az egységesíthető ápolás és a középületekben (szállodák,
szupermarketek, bankok) támasztott szigorú higiéniai követelmények
miatt.
A termesztőközegek leggyakoribb alapanyagai
A növényházi termesztésben napjainkban alkalmazott közegek négy nagy csoportba sorolhatók:
1. Természetes szerves anyagok: tőzeg, fakéreg, faforgács, fenyőtű, szalma, kókuszháncs, kukoricaszár-zúzalék, rizspelyva stb.
2. Természetes szervetlen anyagok: homok, kavics, zeolit stb.
3. Természetes szervetlen anyagokból gyártott mesterséges közegek: perlit, kőgyapot, vermikulit, égetett agyaggranulátum.
4. Szintetikus műanyagok: habszivacs, műanyaghabok (Styroplast, Hungarocell, Agrofoam stb.).
A felsorolt anyagok közül a
természetes szerves anyagok
általában viszonylag olcsók és maguktól lebomlanak. Nagy hátrányuk,
hogy a többségük túl gyorsan bomlik, nem homogén, és a tápoldatokkal
kiszámíthatatlan reakcióba léphet. (Kivétel a rostos tőzeg, ami lassú
lebomlása miatt egy termesztési cikluson belül viszonylag állandónak
tekinthető).
Természetes szerves alapanyagok
Tőzegek
A
tőzeg a földkeverékekhez leggyakrabban felhasznált kiindulási, ill.
adalékanyag. Kedvező tulajdonságai következtében – a jó levegő- és
vízháztartást megőrző szerkezeti stabilitás, a savas kémhatás – ideális
összetevője minden földkeveréknek. A tőzegek természetes úton – lápi
körülmények között – felhalmozódó, különböző mértékű bomláson átment,
növényi eredetű anyagok. Szervesanyag-tartalmuk szárazanyagra számítva
legalább 60%. A különböző tőzegféleségek botanikai összetétel alapján
való elkülönítése – gyakorlati szempontból is – igen fontos. Ez a
felosztás lényegében a felismerhető növényi részek alapján történik.
Aszerint, hogy milyen növényi maradványok vannak túlsúlyban bennük,
ismerünk például nádas tőzeget, különböző fás tőzegeket és tőzegmohás,
ún.
Sphagnum tőzegeket. Ez utóbbiaknak szerte a világon kiemelkedő szerepük van a cserepes dísznövénytermesztés közegeként.
A növényi részek bomlásfoka szerint meg kell különböztetnünk rostos (fehér) és humifikálódott (fekete) tőzeget.
● A
rostos (fehér) tőzegek, mint
a nevük is mutatja, nagyon kevéssé bomlott, alig humifikálódott
tőzegek. Nedvesen szivacsszerűek, kiszáradva könnyű, laza, gyakran
lemezes szerkezetűek. Szervesanyag-tartalmuknak legalább 50%-át 20
mm-nél hosszabb növényi rostok alkotják. Színük világosbarna, ill.
sárgás árnyalatú. Változatait a már említett tőzegképző növényi
maradványok uralkodó összetétele, valamint a kémhatás (pH), a
szervesanyag-tartalom és a vízfelszívó képesség alapján
különböztethetjük meg. Főként intenzív kertészeti kultúrák közegeiként
kerülnek felhasználásra.
Magyarországon ilyen tőzeg sajnos már
csak elenyésző mennyiségben található a Hanság-medencében. A magyar
kertészek által jól ismert rostos tőzegek a Baltikumból (pl. Novobalt),
kisebb részben Nyugat-Európából érkeznek hozzánk. Általános
tulajdonságuk, hogy igen savanyúak, mészmentesek. Aktuális
tápanyagtartalmuk, sótartalmuk minimális, gyakorlatilag figyelmen kívül
hagyható. Rostos szerkezetüket 3–4 évig még levegős viszonyok között is
megtartják. Saját tömegüknek akár 8–12-szeresét tudják vízből felvenni. A
pH-értékük (CaCl
2-ban mérve) 2,5–3,5 körül van. A
növénykultúra által kívánt kevésbé savas kémhatás – és egyúttal a
szükséges kalciumtartalom – szénsavas mésszel állítható be.
A
rostos tőzeget elsősorban a kényesebb dísznövénykultúrák közegeként,
valamint magágyak készítéséhez és a palántanevelésben használják fel. Az
ún. tőzegágyas növények azonban (pl.:
Azalea, Calluna, Erica, Rhododendron), valamint a rovarfogó növények (pl.:
Drosera, Dionaea) csak ilyen tőzegben nevelhetők.
Földünk
tőzegkészletei, bár jelentősek, hasznosításukat elsősorban
természetvédelmi megfontolásokból jelentősen korlátozzák, kitermelésük a
belátható jövőn belül várhatóan megszűnik. Ezért más anyagokkal történő
helyettesítésükre a világban számos kutatás folyik.
●
A humifikálódott (fekete) tőzegekben a
humifikáció már előrehaladottabb, a növényi maradványok nem olyan épek,
csak elvétve ismerhetők fel. Nedvesen kenődnek, kiszáradva rögösen
szétesők, sötétbarnás színűek. Tőzegeink többnyire Osli, Pötréte,
Nádasladány, Kecel környékéről származnak. Ezek savasabb kémhatású és
sótartalmú típusai önmagukban, ill. más adalékanyagokkal dúsítva is
rendszerint csak az igénytelenebb dísznövénykultúrák közegeiként, ill.
talajjavító anyagként parképítéshez használhatók fel.
9. táblázat - A világ tőzegterületeinek megoszlása (Robinson, 1975 és Göttlich, 1976 nyomán
Az országok rangsora tőzegterületeik nagysága szerint
|
Az országok rangsora a tőzegterületeik aránya szerint
|
Ország
|
Terület nagysága (ha)
|
Ország
|
Az ország területének %-a
|
1. volt Szovjetunió
|
71 500 000
|
1. Finnország
|
32,0
|
2. Kanada
|
10 000 000
|
2. Írország
|
17,0
|
3. Finnország
|
10 000 000
|
3. Svédország
|
15,5
|
4. USA
|
7 500 000
|
4. Izland
|
9,7
|
5. Svédország
|
5 500 000
|
5. Norvégia
|
9,2
|
6. Norvégia
|
3 000 000
|
6. Nagy-Britannia
|
6,6
|
7. Németország
|
1 614 000
|
7. Lengyelország
|
4,8
|
8. Nagy-Britannia
|
1 582 000
|
8. Németország
|
4,5
|
9. Lengyelország
|
1 500 000
|
9. Kuba
|
3,9
|
10. Indonézia
|
1 466 000
|
10. volt Szovjetunió
|
3,2
|
11. Írország
|
1 200 000
|
11. Dánia
|
2,3
|
17. Magyarország
|
100 000
|
14. Magyarország
|
1,1
|
Megjegyzés:
a rostos tőzeget a szakirodalom – előfordulási helye miatt – gyakran
felláptőzegnek, míg a humifikálódott, fekete tőzeget síkláptőzegnek
nevezi. Hazánkban gyakorlatilag csak
síkláptőzegek
vannak. Itt-ott előfordul ugyan természeti ritkaságként egy-egy kisebb
felláptőzeg-folt, ezeknek azonban nincs széles körű gyakorlati
jelentősége.
Kókuszrost
Számos nyugat-európai üzem újabban
kókuszrostot használ a tőzeg helyett. A kókuszrost a kókuszdió
feldolgozásának mellékterméke. A kertészet számára a szövésre
alkalmatlan törmeléket értékesítik. Nagy káliumtartalma és a bomláskor
felszabaduló szén-dioxid miatt a rózsa- és gerberatermesztésben jól
bevált. Előnye a tőzeggel szemben, hogy folyamatosan újratermelődik,
hátránya, hogy viszonylag drága. Kedvező levegős szerkezete a második
évtől gyakran leromlik.
Egyéb szerves lazítóanyagok
●
Fakéreg. Az
erdők, erdőültetvények kitermelése után a fák rönkjének feldolgozásakor
rendszeresen és nagy mennyiségben keletkezik. Kertészeti célra a
fenyőfélék és a keményfájú lomblevelű fák kérge (tölgy, akác stb.) a
legalkalmasabb, mivel a puhafakéreg túl gyorsan lebomlik. Felhasználható
elsősorban adalékanyagként, a levegő- és vízgazdálkodás javításához.
Célszerű egy évig komposztálni és átrostálni (kalibrálni).
●
Szalma, kukoricaszár. A
mezőgazdasági termesztés igen olcsó és rendszeresen, nagy mennyiségben
keletkező melléktermékei. Felaprítva talajjavító (lazító) közegként
használhatók. Gyorsan bomlanak, ezért nitrogéndús tápoldatozás szükséges
a káros pentozánhatás ellensúlyozására. További szerves lazítóanyag még
a nádzúzalék, a rizshántalék, a fenyőtű stb.
Természetes szervetlen anyagok
Homok, kavics
Adalékanyagként
főleg a durva folyami homokot használják, maximum 10% arányban. Súlyt
ad a közegnek, tőzeghez keverve pedig elősegíti annak újranedvesítését. A
rostált gyöngykavicsot régebben a hidrokultúrás termesztésben, valamint
az edények alján, drénként alkalmazták. Ma már minimális a
felhasználása, mivel igen súlyos.
Zeolit
A zeolitok
vulkanikus úton, alacsony hőmérsékleten és nyomáson, víz jelenlétében
keletkezett, szivacsos szerkezetű alumíniumszilikátok. Gazdasági
jelentőségük csak a nagy adszorpciós rátájú és nagy ioncserélő
kapacitással rendelkező montmorillonit tartalmú zeolitoknak van.
A
szervetlen közegek többségével ellentétben nem inertek. Nagy előnyük,
hogy a tápanyag-túladagolást, ill. a tápanyaghiányt egy bizonyos
mértékig pufferolják, valamint mikroelemeket szolgáltatnak. A
dísznövénytermesztésben (elsősorban cserepes kultúráknál)
talajszerkezetet-javító és tápanyag-szolgáltató adalékanyagokként
ismertek. Tartós hatású műtrágyák vivőanyagaként valószínűleg újabb
felhasználási lehetőségeket kínálnak.
Természetes szervetlen anyagokból gyártott mesterséges közegek
Duzzasztott perlit
A
perlit a természetben előforduló, riolitos összetételű, 3–5% kötött
vizet tartalmazó vulkanikus kőzet, Magyarországon a Zemplén-hegységben
fordul elő nagy mennyiségben. A kitermelt kőzetet aprítják, őrlik, majd
pedig 1000 °C fölé hevítik, így a perlit egyúttal sterillé is válik.
Ezen a hőmérsékleten a kristályvíz egy része felszabadul és a vízgőz az
olvadó kőzetet felpuffasztja. Ezzel az eljárással a kiindulási kőzet
térfogata 10–20-szorosára növelhető. A megnövekedett térfogat
következtében a száraz perlit vízből térfogattömegének 3–4-szeresét
tudja felvenni, de nem válik levegőtlenné. A duzzasztott perlitet méret
szerint osztályozzák. Kertészeti célra legalkalmasabb a minimum 3–4
mm-es, optimálisan 6–8 mm-es nagyszemcséjű frakció. (Ez az ún.
kertészeti perlit). Az apróbb szemcséjű, gyakran por alakú frakciók (az
ún. ciklonperlit) csak építészeti célra felelnek meg.
A
dísznövénytermesztésben a perlit mint talajlazító adalékanyag mind a
cserepes, mind a vágottvirág-kultúráknál már rég meghonosodott.
Önmagában dugványgyökereztető közegként alkalmazzák. Előnye és hátránya
is egyben, hogy rendkívül könynyű, így nem jelentős a szállítási
költség, más közeggel jól keverhető, de öntözéskor a keverék
térfogattömeg alapján újra frakcionálódhat. Mint ömlesztett áru, a
termesztőüzemben nehezen kezelhető (a szabadban tárolva elfújja a szél),
ezért inkább zsákosan forgalmazzák. A felhasználás előtt célszerű még a
zsákban megnedvesíteni (tömlővel beáztatni).
Kőgyapot
A
kőgyapot (más néven kőzetgyapot) darált bazalt (60%), mészkő (20%), és
koksz (20%) keverékéből 1600 °C-on megolvasztott, majd speciálisan
lehűtött, szálas szerkezetű anyag. Az építőiparban már régóta használják
hőszigetelésre. Az ott használatos típusok kertészeti célokra nem
alkalmasak, mivel a vizet nem veszik fel (hidrofóbok).
A
hidrokultúrás növénytermesztésben alkalmazott kőgyapotok (pl.: Grodan,
Cutiléne) hidrofilok, blokkba préselve és méretre vágva kerülnek
felhasználásra. A kőgyapot szerkezetstabil és inert, de többszöri
felhasználás során pórustérfogata jelentős mértékben csökkenhet, és
mésztartalma a savas pH-jú tápoldattal reagálhat.
Általános
gyakorlat szerint 1–2, esetleg 3 éven keresztül használható, fokozatosan
csökkenő hozamok mellett. A hollandiai talaj nélküli
vágottvirág-termesztésben a piac döntő hányadát uralja, használata
Magyarországon is terjedőben van. A mai hidrokultúrás technológiák
többségét kőgyapotra alapozva alakították ki.
Vermikulit
Ugyancsak vulkanikus kőzetek hevítésekor keletkezik, de lemezes szerkezetű. Magok csíráztatásához vagy takarásához használják.
Égetett agyaggranulátum
Az
égetett agyaggranulátum az építőiparban általánosan alkalmazott lazító
adalékanyag. Az agyag előkészítése során különböző őrlő, homogenizáló és
nedvesítő egységeken halad végig, majd forgó csőkemencébe kerül. A
lejtős kemence forgása teszi lehetővé a granulátumképződést és egyúttal
az anyag továbbhaladását. A granulátumok 1150 °C-on kiégetve nyerik el
végleges szerkezetüket és alakjukat. Az így kapott anyag steril, porózus
és üreges szerkezetű, minden szerves anyagtól mentes. Hűtőfürdő és
rostás osztályozás után ömlesztett vagy zsákos kiszerelésű áruként kerül
forgalomba.
A Leca márkanevű granulátum Nyugat-Európában a
konténeres (cserepes) hidrokultúrás dísznövénytermesztésben egy másik
hasonló megjelenésű termékkel együtt (Seramis) a teljes piacot uralja.
Utcai sorfák telepítésénél és tetőkertek létesítésénél elterjedten
használják mint drenázst. Mindkettő gőzzel könnyen fertőtleníthető,
minőségváltozás nélkül gyakorlatilag végtelen ideig használható. Tudni
kell róluk, hogy vízmegkötő képességük kicsi.
Oasis műanyaghab
Főleg a virágkötészetben használt, műanyag alapú duroplaszt hab. Alapvetően nem inert, de KHCO
3-oldattal történő átöblítés után nem köt meg tápelemeket. Fertőtleníthető, nagyon nedves közeg.
Darált habszivacs
A
lakberendezési habszivacsgyártás mellékterméke: kertészeti célokra 1,2 m
széles és 15–20 cm vastag paplanok használhatók, amit közegként
fóliával bélelt nevelőteknőbe fektetünk. A növényeket a paplanba vágott
lyukakba vagy kereszt alakú résekbe ültetjük. A felhasználás módja a
továbbiakban azonos a kőgyapotéval. Előnye a kőgyapothoz képest, hogy
2–3 év alatt javarészt lebomlik („megroskad”). Végül ismét felaprítva
lazítóanyagként cserepes vagy szántóföldi kultúrák közegébe keverve
teljesen lebomlik, eltűnik a környezetből. (A kőzetgyapot nem bomlik el.
Nyugat-Európában a rendszeresen felhalmozódó mennyiségek elhelyezése
és/vagy újrahasznosítása máris gondot jelent). Hátránya, hogy csak
kisebb mennyiségben szerezhető be: ez egyben tömeges elterjedésének
gátja is.
Hidrokultúra az üzemi termesztésben
Európában
a nagyüzemi, talaj nélküli dísznövénytermesztés korszaka 1973-ban
kezdődött. Ekkorra vált általánosan ismertté a németalföldi kertészek
körében a dán Grodan kőgyapot – ami mind a mai napig a legelterjedtebb
hidrokultúrás közeg. 1975-ben Hollandiában még csak öt, 1981-ben már 255
hektáron folyt hidrokultúrás dísznövény- és zöldségtermesztés, ez a
szám ma Hollandia növényházterületének több mint 30%-át (3000 ha) teszi
ki. Ezen felül az Európai Unió országaiban még további kb. 1000 ha-on
termesztenek talaj nélkül. A módszer Közép-, Kelet- és Dél-Európában is
erősen terjed.
Napjainkban a hidrokultúrás termesztésnek számos módja ismert. A növények rögzítési módját tekintve beszélünk úgynevezett:
- agerátorpónikáról,
amikor a gyökerek többé-kevésbé természetes módon, de nem szerves,
hanem szervetlen közegben növekednek, amelyet állandó vagy időszakos
jelleggel tápoldattal itatnak át;
- valódi vagy abszolút hidropónikáról, amikor a növények tövét mechanikusan rögzítik, és a gyökerek a tápoldatba lógnak;
- aeropónikáról,
amikor a mechanikusan rögzített növények gyökerei a levegőbe lógnak,
felületükre meghatározott időközönként tápoldatot permeteznek.
A gyakorlatban az első módszer terjedt el, és a termesztők a hidrokultúrás rendszernél ezt tekintik magától értetődőnek.
A rendszer felépítése lehet:
- kiemelt
ágyas, amely betonból vagy műanyagfóliás béléssel készíthető. Közegként
leginkább tőzeget, vagy olcsó és nagy vízkapacitású szervetlen
anyagokat használnak, mint gyöngykavics, durva folyami homok, kőzúzalék;
- zsákos
vagy táblás, ahol a közeg (nedvszívó kőgyapot, szivacspaplan,
kókuszháncs) hasábokra, illetve táblákra vágva és fehér fóliába
(„zsákba”) hegesztve kerül felhasználásra. Közegigény: 14–16 l/bruttó m2;
- egyedi
edényes (konténeres), amelyekben kőgyapot, habszivacs, műanyaghab,
égetett agyag vagy egyéb anyagok granulátumát használják, nagyméretű
műanyagcserepekbe vagy konténerbe töltve. Közegigény: 15–20 l/bruttó m2.
A
három felsorolt rendszer közül az első kettőt általában az ún. álló
kultúráknál (gerbera, szegfű, rózsa stb.), a harmadikat pedig a cserepes
kultúráknál, valamint néhány egyedi kezelést igénylő vágott virágnál
(pl.
Gerbera, Anthurium) alkalmazzák.
Elvileg
számításba jöhetne még számos egyéb anyag is (gyöngykavics, nagy
szemcséjű perlit, durva folyami homok, kő- vagy téglazúzalék stb.), de
ezeket a gyakorlat valamely hátrányos tulajdonságuk miatt nemigen
alkalmazza.
A hidrokultúrás termesztés feltételei:
- a megfelelő minőségű és mennyiségű öntözővíz, valamint
- a megbízhatóan működő tápoldatozó rendszer.
Mennyiségét tekintve, a hidrokultúrás termesztésben a vízszükséglet évi 1 m
3 víz/ m
2/év. Nyári melegben a maximális vízigény 10 l/m
2/nap, öntözésenként 0,3 l/m
2/ öntözés.
A tápoldat adagolása négy alapvető módon történhet:
- csepegtető vagy szivárogtató öntözéssel, felülről adagolva,
- felszívatópaplan
segítségével, alulról adagolva (a paplan nedvesítése csörgedeztetve
vagy – gyakrabban – szivárgócsövek segítségével történik),
- az
enyhe lejtéssel és teknő- vagy vályúszerűen kialakított termesztőágyak
alján csörgedeztetve, vékony tápfilm formájában. Ez az úgynevezett nutrient-film technika (NFT),
- a
tökéletesen szintezett termesztőteknők vagy teknőszerűen kiképzett
gördülőasztalok időszakos elárasztásával. Ez az úgynevezett ár-apály rendszer. (Angolul: Ebb-and-Flood System, németül: Ebbe-Flut System).
A
felsorolt rendszerek közül nálunk a cserepes kultúráknál a
felszívatópaplanos, a vágott virágoknál pedig csepegtető tápoldatozás a
leggyakoribb. Ez a két rendszer tűri a legjobban a hibákat a
tápoldat-adagolásban és a klímaszabályozásban, ugyanakkor a
beruházásigénye is a legkisebb.
A felhasznált tápoldatot
- az úgynevezett nyílt rendszernél
nem forgatják vissza, hanem elvezetik, és az végül a talajba folyik
(előtte esetleg még más – talajon vagy tőzegen termesztett – kultúrák
öntözésére, illetve tápoldatozására használják);
- a zárt rendszernél
visszaforgatják (recirkulálják): összegyűjtik, majd EC-értékét,
tápanyagtartalmát és pH-ját újra beállítva (kiegészítve) újra és újra
felhasználják ugyanazon vagy más kultúrához. Zárt rendszernél alapvetően
fontos a jó vízminőség és a tápoldat rendszeres fertőtlenítése is
(hővel, ultraibolya sugárzással vagy egyéb módon). A visszaforgatott
tápoldattal ugyanis a gyökérbetegségeket is villámgyorsan
elterjeszthetjük.
Nyugat-Európában a szigorú
környezetvédelmi előírások már csak a zárt rendszerű termesztést
engedélyezik, mert nyílt rendszernél az elfolyó tápoldat hosszabb távon
veszélyt jelent a környezetre és a talajvízre. Ez értelemszerűen
költségesebb megoldás, mint a nyílt rendszer, jelentős beruházást
igényel. (Komputervezérlésű, automata mérő- és kiegészítő berendezések,
tápoldat-fertőtlenítők stb.) Később e beruházások jórészt megtérülnek a
víz- és tápanyag-megtakarítás révén, de kezdetben jelentősen megterhelik
a termesztőt.
A kőgyapotos hidrokultúrás termesztés
Magyarországon
a talaj nélküli vágottvirág-termesztés 10–15 éve kezdődött. Kezdetben
tőzeg, perlit és fenyőtű keverékeit használták, így ez lényegében
kemokultúra volt. A valódi üzemi hidrokultúrás termesztés az utóbbi
években indult, a kőgyapotos technológia elterjedésével.
Ezzel a technológiával a hozamok másfélszeresre emelhetők a hagyományos közegekhez képest.
A 2001. évben hazánkban kereken 100 ha-on
termesztettek kőgyapotos növényházi kultúrákat, ebből mintegy 30 ha a
dísznövény. A közeg többnyire 50–75 kg/m
3 fajsúlyú
Grodan márkájú kőzetgyapot, amit
táblás (zsákos) vagy
egyedi edényes rendszerben használnak.
●
A táblás termesztés 90–120
cm hosszú, 10–30 cm széles és 7–10 cm vastag, fehér fóliába csomagolt
táblákon (vagy hasábokon) folyik. A táblákat közvetlenül a kiemelt
ágyként vagy bakhátasan kiprofilírozott és fóliával borított talaj
felszínére, vagy pedig 30–40 cm magas lábakon álló vályúkba helyezik. (A
talajt borító fólia fehér legyen, hogy javítsa a fényviszonyokat.)
Ültetéshez a kőgyapot táblát burkoló fóliát a kívánt helyen kereszt
alakban kivágják, majd széthajtogatják. A növények beültetése előtt
tápoldattal telítik, „feltöltik”. A zsák alsó csücskeit levágják, hogy a
felesleges tápoldat elfolyhasson.
●
Egyedi edényes rendszert a gerbera, az
Anthurium
és az orchideák esetében javasolnak. Ilyenkor az edényeket kőgyapot
granulátummal töltik meg és egyenként (csepegtetve) tápoldatozzák.
A kőgyapotos termesztés alapja a megfelelő tápoldatmennyiség kijuttatása. A növények maximális tápoldatigénye naponta 10 liter/m
2/nap, éves viszonylatban 800– 1000 l/m
2/év.
A
tápoldat a növényekhez egyedi csepegtetőkön keresztül jut el. A
csepegtetők megkívánt teljesítménye 1–2 l/óra/növény. A legjobb
elosztást a nyomáskompenzációs, mennyiségszabályozós csepegtetők
nyújtják. A rendszer gerincvezetékekből, mennyiségszabályozós gombákból,
spagetticsövekből (65–70 cm hosszú és 3 mm átmérőjű) és tüskékből áll.
A napi elosztást különböző automatikus módszerekkel szabályozzák:
- idővezérléssel – az öntözés (tápoldatozás) sűrűségét kapcsolóóra szabályozza,
- fényvezérléssel – az öntözés a sugárzás intenzitásának függvényében történik,
- tenziométerrel – az öntözést a gyökérzónában keletkező vízhiány indítja el.
A
túlfolyó tápoldatot az üzemek többsége összegyűjti és más kultúrák
öntözésére használja fel. (Magyarországon a víz minősége általában nem
teszi lehetővé, illetve túl drágává tenné a zárt, recirkulációs rendszer
használatát. A jövőben azonban nálunk is várható a környezetvédelmi
előírások szigorítása és a zárt rendszerek fokozatos bevezetése.)
A tápoldatok előkészíthetők:
- a növény szükségleteinek megfelelő töménységben (mint kész tápoldat), vagy pedig
- törzsoldatként,
amelyekből a kész tápoldatot 100, illetve 200-szoros hígítással
állítják elő, az adagolóberendezés segítségével. (Ennél töményebb
törzsoldatok készítése nem javasolt, mert a műtrágyák oldhatósága
csökken.)
A termesztés során fenofázisonként változtatjuk a tápoldat összetételét és jellemzőit a növények igényei szerint.
10.
táblázat - A legfontosabb elemek optimális mennyisége a tápoldatban
néhány fontosabb dísznövény kőgyapotos termesztésénél (mg/l)
Elemek
|
Rózsa
|
Gerbera
|
Szegfű
|
Anthurium
|
N
|
170
|
180
|
210
|
105
|
P
|
40
|
40
|
40
|
31
|
K
|
200
|
220
|
245
|
176
|
Ca
|
140
|
120
|
150
|
60
|
Mg
|
30
|
25
|
25
|
24
|
S
|
60
|
40
|
40
|
48
|
Fe
|
2
|
2
|
2
|
1
|
Mn
|
0,3
|
0,2
|
0,6
|
0
|
B
|
0,25
|
0,35
|
0,35
|
0,22
|
Cu
|
0,2
|
0,15
|
0,1
|
0,03
|
Zn
|
0,23
|
0,2
|
0,2
|
0,2
|
Mo
|
0,05
|
0,05
|
0,05
|
0,05
|
pH
|
5,5–6,2
|
5,5–6,2
|
5,5–6,2
|
5,5–6,2
|
EC
|
1,6–2,2
|
1,6–2,5
|
1,6–2,0
|
1,6–2,0
|
A törzsoldatok készítéséhez legalább 2 tartályt („A”
és „B” jelű tartály) kell használni, mivel egyes elemek nagy
ionkoncentrációban reakcióba lépnek egymással és a keletkező sók
kicsapódnak, eldugítva ezzel a szűrőrendszert és a csepegtetőket. Ez
vonatkozik főleg a Ca
2+ kationokra, a foszfát- (PO
4–), illetve a szulfát- (SO
42–) anionokra.
Akalciumot tartalmazó műtrágyákat általában az „A” tartályban, a foszfátot és a szulfátot tartalmazókat pedig a „B” tartályban helyezzük el. Amennyiben az adagoló automatikusan képes a pH-t is beállítani, a sav, amelyet ehhez használunk (többnyire HNO
3) egy harmadik, ún. C-tartályban helyezhető el.
A
tápoldat összeállításában és a műtrágya kiválasztásában figyelembe kell
venni a vízben lévő elemeket is. Ez főleg a kalcium, magnézium és a
szulfátok esetében fontos, ugyanis ezeknek a mennyisége a különböző
vizekben nagyon változó.
Hidrokultúra a belső terek dekorációjában és a lakásban
A
hidrokultúrás növénytartás gazdasági jelentősége a hidrokultúrás
termesztéssel összevetve elenyészőnek mondható, de a beltéri
növénydekorációs anyagok piacából mind nagyobb részesedést sajátít ki.
A
hidrokultúrás növénytartás során többnyire egy szervetlen anyaggal
töltött, zárt edényzetben (cserépben, dézsában, ill. vályúban stb.)
tartunk növényeket. Előnyei a hagyományosan – földkeverékben – tartott
növényekkel szemben:
- a növények hosszú időre magukra hagyhatók, az öntözések száma (ápolás) jelentősen lecsökkenthető,
- optimális víz- és tápanyagellátás valósítható meg,
- dekoratívabb, esztétikusabb („modern”) megjelenés, a közeg is díszítőértékkel rendelkezik,
- a növények élettartama, díszítőértéke megnövelhető (elpusztulásuk késleltethető),
- új alkalmazási területek nyílnak meg, pl. ott, ahol a talaj valamilyen okból nem kívánatos.
Hidrokultúrában
bármilyen dísznövény tartható – még a kaktuszfélék is –, csupán a
tápoldat szintjének (magasságának) első beállítása kíván nagyobb
figyelmet. Ezt azonban a tartóedényzetbe beépített szintjelzők igen
megkönnyítik, így a vízutánpótlások között eltelt idő akár egy hónapon
túlra is elnyújtható.
Elméletileg a hagyományosan (talajban)
nevelt növények átvihetők hidrokultúrába, de ekkor a közeg kórokozó- és
kártevőmentessége megszűnhet, a növény a fejlődésben visszaeshet, és az
új vízellátási körülményekhez gyakran csak igen nehezen alkalmazkodik.
Hidrokultúrás növénytartáshoz ezért ajánlatos már eleve így nevelt
növények vásárlása – amire hazánkban is egyre több lehetőség nyílik. (A
mikroszaporított dísznövényeket gyakran in vitro körülmények közül
azonnal hidrokultúrás körülmények közé viszik, így adaptálják). Ha erre
nincsen mód, a hagyományos (földes-tőzeges) közegben nevelt növények
gyökerét először kimossák, majd a növényeket a hidrokultúrás közegbe
ültetve először nagy páratartalom mellett, a tápoldat szintjének
fokozatos emelésével növényházban nevelik, amíg gyökereik „megszokják”
az új közeget.
Tartóedénynek megfelel bármilyen műanyag- és mázas
kerámiacserép, amelybe gyakran már beépítik a vízszintjelzőt; amennyiben
nem, akkor szükségünk van egy szintjelzővel ellátott belső, ún.
vendégcserépre. Közegként megfelelő valamelyik jó levegő- és
vízgazdálkodású, porózus, nem szétmálló, lehetőleg dekoratív szervetlen
anyag. Erre a célra különböző kiégetett agyagásványok terjedtek el, mint
pl. a Leca, a Seramis és egyéb, Magyarországon építőipari
adalékanyagként gyártott, duzzasztott agyaggranulátumok.
A
tápanyag-utánpótlás történhet 1–4 ezrelékes komplex tápoldattal évi 2–4
alkalommal, vagy akár egy évig is kiegyenlített tápanyagellátást nyújtó,
ún. tartós hatású, kifejezetten a hidrokultúrás növénytartáshoz
gyártott műtrágyával (pl.: Luwasa). Az esetleges sófeldúsulást
elkerülendő, évenként ajánlatos a közeg langyos csapvízzel történő
átöblítése.
Hazánkban jelenleg már több cég is foglalkozik
speciális hidrokultúrás tartóedények és a hozzá tartozó kiegészítők
gyártásával, forgalmazásával, valamint közintézmények számára nagyméretű
hidrokultúrás dekorációk építésével és üzemeltetésével.
A víz az öntözésben és a tápoldatozásban
Az öntözővíz a
dísznövénytermesztésben a legnagyobb mennyiségben felhasznált anyag. A
legtöbb növényházi vágottvirág-kultúra vízigénye öntözésenként 15–20 mm
(hektáronként 150–200 m
3). Az egy hektárra eső vízigény éves viszonylatban eléri a 10 000 m
3-t!
A nagy felületű dísznövénytermesztő üzemeknek legyen saját vízforrásuk.
Központi hálózatról (ivóvíz) általában nem lehet levenni a szükséges
vízmenynyiséget.
Ha
az üzemen belül felhasznált vizet minőségi igények szerint
csoportosítjuk, a permetezéshez, a tápoldatozáshoz és a felszívatáshoz
használt vizet a legmagasabb kategóriába kell sorolni. A legjobb
minőségű a tiszta esővíz. A nagyobb üzemek ezért a növényházak tetejéről
lefolyó vizet összegyűjtik és nagy ciszternákban, tankokban vagy
medencékben tárolják. Az ioncserélő vagy egyéb víztisztító berendezés
komoly beruházást igényel. Figyelembe véve azonban a növényvédő szerek
és tartósítószerek árát, és azt, hogy ezek hatékonyságát mennyiben
csökkenti a rosszabb minőségű kemény víz, mennyiben rontja a virág
minőségét a lomb elcsúfításával vagy a vázatartósság csökkentésével, a
drágább, de tisztított, „feldolgozott” víz használata gazdaságos lehet.
A
tapasztalatok szerint a vízben oldott anyagok döntő része a talaj
pH-értékét a lúgos tartomány irányába módosítja. Az öntözővízzel egy
szezon ideje alatt is olyan tekintélyes mennyiségű lúgosító anyagot
juttatunk ki, ami mérhető hatással van a termelés eredményességére. A jó
vízminőség kiemelt fontosságú a
víztakarékos öntözési módoknál. A kisebb vízadagok miatt ugyanis a só nem tud a szelvényen átmosódni, így például a kloridion sokkal hamarabb okoz károsodást.
Fontos
tudni az ideális mutatókat, de még ennél is fontosabb, hogy jól
ismerjük a rendelkezésünkre álló és az ideálistól többnyire eltérő víz
tulajdonságait, valamint javításának lehetőségeit. Feltétlenül szükséges
ezért a használatbavétel előtt az öntözővizet analizáltatni és utána –
szezon előtt – a vizsgálatokat újra elvégezni. A kútvíznek általában
stabil a kémiai összetétele és a fizikai tisztasága is. A nyílt vizek
(tó, folyó) vízminősége változó.
Amennyiben a talajvizsgálati
eredmények túl nagy sótartalmat határoznak meg, ezt az értéket sohasem
önmagában, hanem az alkalmazott öntözővíz vizsgálati értékeivel
egybevetve kell értékelni. Az egész évben fedett kultúrákban, ahol a
csapadék kilúgozó hatása is kizárt, az öntözéssel folyamatosan nő a
talaj sóterhelése. A víz ballasztanyagai közül főleg a nátrium- és a
kloridionok nagy koncentrációja vezet tápanyag-felvételi és fejlődési
zavarokhoz. Jobb ezeket az értékeket előre, a vízvizsgálati
eredményekből ismerni, mert ha a hatásuk a növényeken jut kifejezésre,
elkéstünk a hatékony beavatkozással. Az öntözővíz egyik legfontosabb
tulajdonsága
a keménység, amelyet
elsősorban a benne oldott kalcium- és magnéziumionok okoznak.
Magyarországon a keménységet többnyire német keménységi fokban fejezzük
ki. (Rövidítése magyarul NK, németül dH).
1 NK = 7,1 mg/l Ca, vagy 10,7 mg/l Mg.
8
NK alatt lágy vízről, 15 NK felett pedig kemény vízről beszélünk. Az
öntözésre biztonságos szint maximum 14 NK, ami 100 mg/l Ca-nak, vagy 75
mg/l Ca-nak és 35 mg/l Mg-nak felel meg.
A kalcium és magnézium
általában oldott karbonátok, illetve hidrokarbonátok formájában van
jelen az öntözővízben. Minél keményebb a víz, annál lúgosabb (nagyobb a
pH-ja) és nagyobb benne a karbonátok mennyisége, így egyre gyakrabban ez
utóbbit használják a keménység kifejezésére. Sok hidrokarbonát a vízben
toxikusan befolyásolja a fiatal gyökerek fejlődését. Emellett
folyamatosan lúgossá teszi a közeget, ezáltal csökkenti az egyes elemek
felvehetőségét. A kemény és nagy sótartalmú (magas EC-értékű) vízre
különösen érzékenyek a fiatal növények: a magoncok, a dugványok, az in
vitro szaporításból származó palánták, de egyes fajok idősebb példányai
is (pl.
Anthurium, orchideák).
A
hidrokarbonátok káros hatása ellensúlyozható, amennyiben a vízhez savat
adunk. Savazáskor a hidrogénionok túlsúlyba kerülnek, semlegesítik a
hidrokarbonát-ionokat, és a pH csökkenni fog.
A savazáshoz alapvetően salétromsavat és foszforsavat használunk.
1000 liter vízben:
- 100 ml 59%-os HNO3 – 78 mg karbonátot semlegesít és 18 mg/l-rel növeli a N-tartalmat.
- 100 ml 75%-os H3PO4 – 76 mg karbonátot semlegesít és 38 mg/l-rel növeli a P-tartalmat.
A
vízhez annyi sav adagolható, hogy a pH 6,5 alatt legyen (optimális:
5,5–6). Elfogadott, hogy célszerű legalább 50 mg/l karbonátot meghagyni.
Ha tápoldatozunk, ez adja meg a tápoldat pufferképességét. A savazás
hatása a vízben lévő SO
42–, Cl
–, S
–, NO
3-ionok mennyiségétől is függ.
A víz esetleges hibáit a műtrágyaformulák helyes megválasztásával is korrigálhatjuk. A nitrogénellátásban fontos például a NH
4- és a NO
3-ionok aránya. Az ammónium (NH
4) csökkenti, a nitrát (NO
3) emeli a közeg pH-ját. Ha mód van az esővíz gyűjtésére és tárolására, az azzal való „hígítás” is eredményes lehet.
A víz nagy vastartalma ugyancsak
káros. Amellett, hogy szennyezi a lombozatot, a vezetéken belül
„kicsapódó” vas (rozsda) eltömi a porlasztókat, „beragasztja” a
mágnesszelepeket, „megbolondítja” az elektronikus vezérlőberendezést. A
vízben oldott vastól a legegyszerűbben úgy szabadulhatunk, ha a
felhasználás előtt „kicsapatjuk” az alábbi módon: az öntözésre,
permetezésre szánt vizet előzetesen nagy medencékben tároljuk és a
levegőbe permetezve, vagy fémlapnak ütköztetett vízsugár formájában
rendszeresen szellőztetjük. A vízben oldott vasvegyületek ezáltal
oxigénnel telítődnek, és oldhatatlan rozsdaiszap formájában a medence
aljára ülepednek, amit időnként eltávolítunk.
A vízminőség
javításának legjobb, ám legdrágább módszere a benne oldott elemek
mennyiségének csökkentése. Ez lehetséges fordított ozmózissal (a vizet
magas nyomással átpréselik a membránokon, amelyek felfogják ezeket az
elemeket), vagy ioncserélő rendszerrel (az ionokkal töltött gyanta az
áthaladó vízből leköti az egyes elemeket).
Lényeges az
öntözővíz hőmérséklete
is, ami vagy azonos a növényház hőmérsékletével, vagy magasabb annál.
Ezért az öntözőberendezéseket mindig vízmelegítő berendezésekhez kell
kapcsolni.
A hidrokultúrás termesztéshez felhasznált víz minősége
A
hidrokultúrás technológiákban a tápanyagellátás a vízzel együtt, oldat
formában történik. A víz kedvezőtlen összetétele ezért fokozottabb
hatással van a termesztésre, mint a nagyobb pufferkapacitással
rendelkező egyéb közegekben. A víz minősége befolyásolja a tápoldat
összetételét, adagolását és kezelési lehetőségeit. A termesztést
megelőző vízvizsgálat ezért különösen fontos.
11. táblázat - A víz minőségi besorolása a hidrokultúrás termesztésben
Megjelölés
|
Jó
|
Még megfelelő
|
EC (mS/cm)
|
< 0,5
|
< 1,0
|
HCO3 (mg/l)
|
< 400
|
< 600
|
Ca, Mg (mg/l)
|
< 100
|
< 140
|
Cl (mg/l)
|
< 40
|
< 100
|
Na (mg/l)
|
< 40
|
< 140
|
SO4 (mg/l)
|
< 100
|
< 200
|
B (mg/l)
|
< 0,1
|
< 0,5
|
Fe (mg/l)
|
< 0,1
|
< 0,6
|
A Cl és Na mennyisége összesen ne legyen nagyobb, mint 150 mg/l. A magas szint hidrokultúrás termesztésben
lehetetlenné teszi a recirkulációs rendszer használatát.
A mikroelemek közül a vas mennyisége befolyásolja az öntözőrendszerek működését. 0,5 mg Fe/l a csepegtetők
eldugulását okozhatja, és mint tápelem, a növények számára nem vehető fel.
A vízben lévő többi makro- és mikroelem nem káros a növényekre, amennyiben a mennyiségük nem nagyobb, mint a
tápoldatban javasolt. Jelenlétüket azonban feltétlenül figyelembe kell venni a tápoldat koncentrációjának kiszámításában.
Az öntözés és tápoldatozás gépei és berendezései
Az öntözés az egyik legmunkaigényesebb folyamat. A növényházi termesztésben az egyedi kezelés helyett a
félautomata vagy automata, felszívatásos vagy csepegtető öntözőberendezések, az altalajöntözés, egyes kevésbé
kényes kultúrákban a szórófejes rendszerek, a szabadföldi termesztésben pedig az esőszerű öntözés a legmegfelelőbb.
A
kertészetben általában használatos öntözőberendezések ismertetését Láng
Z. (szerk. 1999) „A zöldség-, dísznövény- és szaporítóanyag-termesztés
gépei és berendezései” c. könyve tartalmazza. A tápoldat-kijuttató
rendszerekről (felszívatás, ár-apály, csepegtető stb.) a „Közegek,
tápanyag-utánpótlás és a víz” c. fejezet „Hidrokultúra az üzemi
termesztésben” c. alfejezetében írunk.
A cserepes dísznövénytermesztés és a palántanevelés speciális berendezése az ún.
öntözőkocsi (angolul:
irrigation boom, németül:
Giesswagen).
Az
öntözőkocsi egy finom szórófejekkel felszerelt öntözőcső, ami a
nevelőágyak fölött, azokra merőlegesen helyezkedik el, és az ágy
hosszában fel és alá mozog. A cső hossza a növényházi hajó (szabadban
pedig 4–8 ágyás) szélességével azonos. A talajfelszíni ágyak fölött
általában kerekeken gördül, a növényházi asztalok felett pedig
függesztett sínpályán (felfüggesztés: középen, T alakban). A „kocsit”
tápláló vastag öntözőtömlőt csévélőszerkezet tekeri fel vagy le, az
öntözőkocsi mozgásának megfelelően.
Az öntözés sebessége és gyakorisága, valamint a rászerelt szórófejek permetfinomsága igény szerint változtatható.
Kiscserepes
növények vagy tálcás palánták öntözéséhez többnyire olyan sűrűn
elhelyezett finom szórófejeket alkalmaznak, amelyek az egész ágyást
egyenletesen bepermetezik.
A tágabb térállásba szétrakott,
nagyobb cserépben vagy konténerben nevelt anyagnál az öntözőfejek
távolságát összehangolják a cserepek egymástól való távolságával. Az
ágyás fölött elhaladó öntözőkocsi ez esetben minden keresztsor fölött
rövid időre megáll, bekapcsol (a cserepeket egyedileg beöntözi), majd
utána kikapcsol, továbbmegy a következő cserépsor fölé, ahol folytatja
az öntözést.
Az eredmény mindkét esetben az egyenletes és
takarékos víz- vagy tápoldat-kijuttatás. Ha elég finoman porlasztanak a
szórófejek, még növényvédelmi permetezésre is felhasználhatók.
A vízellátás és a vízminőség mérőeszközei
A kémhatás mérése
A víz kémhatását az üzemben kézi
pH-mérő készülékkel mérjük. Segítségével a víz pH-ja rendszeresen ellenőrizhető, a korábban leírt savas kezeléssel pedig kedvező szinten tartható.
A talajnedvesség mérése
A talajnedvesség mérése leggyakrabban használt műszer a
tenziométer.
Segítséget nyújt a helyes öntözési időpont és öntözési normák
meghatározásához, ezáltal hozzájárul az öntözővízzel (tápoldattal) való
takarékossághoz, csökken a sófelhalmozódás kockázata. A készülék a talaj
nedvszívásának értékét méri hPa-ban (= hektopaszkál), ez pedig az
aktuális nedvességtartalomtól függ.
Az üzembe állított
tenziométereknél kezdetben „kísérleti értéket” kell választani az
öntözés idejének meghatározására. Különböző összetételű és szerkezetű
talajokon ugyanis eltérő lesz az öntözés megkezdésének optimális mérési
értéke. Kiindulás lehet pl. a 150 hPa érték, eddig megöntözve az
állományt, meg kell figyelni a növények viselkedését. Fel kell jegyezni a
kedvezőnek és a károsnak ítélt felső, illetve alsó értékeket. A
legfelhasználhatóbb eredményre akkor számíthatunk, ha a mérési mélység
megfelel a gyökérrendszer elhelyezkedésének.
A tenziométer minden
időben jól látható helyre kerüljön, hogy a napi ellenőrzés során az
öntözés kezdésének időpontja a skála alapján pontosan leolvasható
legyen.
A vízellátásnál figyelembe kell venni a talaj teljes aktív
szelvényét. Amennyiben azonos helyen, több méretű (szárhosszúságú)
tenziométert alkalmazunk (45–75– 120 cm), folyamatosan követni tudjuk a
víz függőleges mozgását a talajszelvényben. Hasznos tudnunk, hogy a víz
egyes rétegekbe leszivárgott, már átszivárgott, éppen pang vagy
ellenkezőleg, kritikusan száraz sáv maradt a szelvényben.
A sótartalom mérése
A talaj és víz sóállapotának gyors mérésére a kertészetben az
EC-mérő készülékek alkalmasak.
Működésük alapja, hogy minden só vízben oldódva ionjaira bomlik. Minél
nagyobb az ionok mennyisége az oldatban, annál jobb az elektromos
vezetőképesség. Az EC-mérő készülék az oldatok elektromos
vezetőképességét (angolul Electric Conductivity, rövidítve EC) méri
mS/cm (millisiemens) mértékegységben kifejezve. A vezetőképesség
nagymértékben függ a hőmérséklettől, de a korszerű készülékek elvégzik
az átszámítást a konstans hőfokra.
Az EC-ben és a (korábban inkább
használt) mg/l-ben illetve ezrelékben vagy ppm-ben kifejezett
sótartalmak közötti átszámítási arány hozzávetőlegesen a következő:
1 mg/l =1 ppm,
1 g/l = 1000 mg/g = 1000 ppm = 1 ezrelék.
1 mS/cm EC ≈ 1700 mg/l, de ez a különböző EC-tartományokban változik:
0,2–0,6 mS/cm EC = 500–1000 mg/l (0,5–1 ezrelék),
0,6–1,2 mS/cm EC = 1000–2000 mg/l (1–2 ezrelék),
1,2–2,0 mS/cm EC = 2000–3000 mg/l (2–3 ezrelék).
A
desztillált víz EC-je 0,0, az öntözővízé 0–2,00 között van (0 =
esővíz). A műtrágyák hozzáadásával 1,3–3,0 EC-jű, azaz 2–3 ezrelékes
tápoldatot érünk el.
A kézi EC-mérő készülékek a következő mérésekre alkalmasak:
- az öntözővíz sótartalma,
- a törzsoldat ellenőrzése,
- a tápoldat koncentrációjának ellenőrzése,
- a talaj sószintjének ellenőrzése.
Az öntözővíz sótartalmának
méréséhez
a 0–2,00 EC-mérési tartomány felel meg. Tapasztalatok szerint a vizek
minősége az év folyamán is módosulhat, így ajánlatos a méréseket
negyedévenként elvégezni. Mérés előtt a vezetéket alaposan át kell
öblíteni friss mérendő vízzel, mert a rendszerben hosszabb ideig álló
víz sótartalma emelkedik, és ez helytelen mérési eredményekhez vezet.
A tápoldat ellenőrzésére a 0–20 EC-mérési tartomány felel meg.
A
talaj és tápközeg EC-mérése ugyancsak a 0–2,00 tartományban történik. A
meghatározáshoz desztillált víz és talajminta 5:1 arányú keverékét
használják.
A törzsoldat-ellenőrzés céljára a 0–200 EC-mérési
tartomány fontos. Az ellenőrzéssel elkerülhetővé válik a
műtrágyamennyiségek esetleges hibás beméréséből eredő súlyos károsodás. A
hosszabb ideig tárolt, fel nem használt törzsoldatok koncentrációja
ugyancsak megváltozhat, ami az EC-készülékkel jól követhető. A mérés
alapján a maradék törzsoldatokat is kockázat nélkül felhasználhatjuk.
forrás:
http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_521_Novenyhazi-disznovenyek-termesztese/ch01s03.html
